Vetkőzés – felsőfokon

2007 március 16. | Szerző: bronte |

 Egyébként üres óráimban gyakran gondolkozom azon, hogy lehet, nekem vannak túlzott elvárásaim a férjemmel kapcsolatban. Hiszen voltaképpen nem kéne folyton elégedetlenkednem. Azt mondja, ha elhagynám, rájönnék, milyen fasza is volt vele. Mert nem cigizik, nem iszik, nem bulizik, és nem ver (21. század, na ja).

Miért kell nekem az, hogy néha romantikus legyen? Miért kell az, hogy azt érezzem, kellek neki? Hogy fontos vagyok? Hogy nélkülem nem lenne…olyan jó. Bár ez hülyeség, hiszen velem nem jó. Hiszen nem boldog.

Normális az, hogy vágyom arra, hogy megdícsérjen, ha szépen kitakarítok? Ovis vagyok? Vagy, ha összejön a havi egyszeri együttlégy, akkor szívesen venném, ha nem egy egyértelmű mozdulattal intene az altája felé, hanem először meghozná a kedvem ahhoz, hogy… csak úgy leírom, ha nem bánjátok: bekapjam. Azt mondja, mitől lenne kedve szexelni, ha húzom a számat, hogy nem kéne egyből a közepibe csapni. De most már úgy vagyok, hogy inkább így, mint sehogy. Mert nekem hiányzik – ő. Nem a szex kifejezetten, bár az is jó, hanem az összebújás, az illata, a mindene. De az, hogy ha végez, egyből feláll, és megy a fürdőszobába mosakodni… az szarul esik. Mondtam is neki a legutóbbi kiborulásomkor, szenteste otthon is aludtam, hátha kapcsol. De persze nem. Bár e téren próbálkozott, mármint nem állt fel egyből az ágyból, meg ilyenek. Úgy érzem néha, engem nem lehet megkívánni, mert olyan undorító vagyok, így voltaképpen meg is értem, ha nem akar velem lenni. És tudom, most sokan a szívetekhez kaptok, vagy csak felsikítotok, hogy Úristen! A csajnak elvette az önbizalmát a férje! … Én vettem el saját magamtól. Azzal, hogy meghíztam. És azzal, hogy ilyen vagyok – amilyen.

Le kéne fogynom. Sosem fogyókúráztam. Ezután sem fogok. Csak majd valahogy lemennek a kilók. Mióta együtt vagyunk én 12 kg-ot, ő pedig vagy 20-at hízott. De nekem így is tetszik. Azt meg nem hányhatom a szemére, ha neki én nem. Bár mindig azt mondja, hülye vagyok, hogy kövérnek nézem magam, de van szemem, meg önkritikám. Ő meg férfi, és nincs benne olyan vágy, hogy maximálisan jól érezze magát, inkább szavaz a kényelmes ruhákra.

Hol is tartottam? A fentebbi írás azért már egy vetkőzés – lelki értelemben, nem?

És köszönöm a hozzászólásokat! Köszönöm!