Ágy-asztal-lélek
2007 április 8. | Szerző: bronte
Csibe juttatta eszembe ezeket a gondolatokat!
Sokat gondolkoztam már azon, hogyan tud valaki elválni? A papír ott a kezében, hivatalosan tudja igazolni, hogy ő már ágytól – asztaltól… És lélekben? A fejében? Én is lépegetek, lassan totyogok, de már haladok a cél felé. És tudjátok, mi a cél? Nem a válás! Nem! Az a célom, hogy önmagam legyek, elégedett legyek, és nyugodtan hajthassam le a párnámra a fejem a nap végén. Úgy érzem, ezek most nem adatottak meg nekem. De ami késik, nem múlik.
Igen, úgy érzem, a férjem mellett nem tudok már önmagam lenni. Mert hiszen minden változik, én is megváltoztam, és ő is megváltozott, ezt nem is hányom a szemére. A hozzám való viszonya is megváltozott, ez is tiszta. Nálam lassabban történtek a dolgok. Az, hogy a mi esetünkben ide mutatnak a nyilak, nem törvényszerű, legalábbis szerintem. És mivel rendületlenül hiszek a VÁLTOZÁSBAN, így nem mondok semmit biztosra. Mert akármi történhet.
Igazából úgy érzem, pontosabban péntek éjszaka úgy éreztem, hogy ő ki akarja provokálni azt, hogy elmenjek. Hogy elhagyjam. Hogy elváljak.
Nem baj. Sok-sok vízcsepptől telik meg a pohár.
Az a rohadt szex!
2007 április 7. | Szerző: bronte
Jól esett a lelkemnek, hogy írtatok hozzászólásokat úgy is, hogy én nem írtam egy sort sem! De voltaképpen szerintem arról is szó van, hogy az a szituáció, amiben én vagyok, nagyon sok nőnek okoz időnként főfájást. Mert miről is van szó?
Akarok valamit, amit a másik nem, vagy nem annyira, vagy nem úgy, vagy nem akkor – amikor én.
Szóval hetek óta nem írtam… Mert nem éreztem késztetést. Elvoltam. És olyan felemásan jött volna ki, ha elkezdek olyasmiről írni, hogy…
…megvajaztam a zsemlét…tettem rá felvágottat… paprikát is… és ittam egy korty teát…
Na az már nem az a blog lett volna. Így inkább hallgattam, Azért – mondom – jól esett, hogy kíváncsiak vagytok, mi történt, ha történt egyáltalán. De miért? Megoldást vártok? Vagy csak szimplán együttéreztek velem? Vagy olyan, mint mikor néztek egy filmet, és belül megnyugodtok, hogy nem velem történik…!
Teljesen mindegy, mi okból: de köszönöm!
A tegnapi éjszaka nem volt jó. Rossz volt. A múlt heti péntek is rossz volt. Az biztos, hogy x-edjére fogadtam meg magamban, hogy soha többet nem nyúlok hozzá! Nem szólok hozzá! És elválok! És el innen, minél messzebb!
Ehelyett:
Nem akarok veszekedni, hetekig duzzogni, hallgatni mélyeket, és sírni csendben! Így megalkudtam. De tudjátok, lassan, lépésről – lépésre jutok fel a hegy csúcsára. Ott megállok, visszanézek, és aztán a másik oldalon lehullámvasútazok. Gyorsan. Mint a szél! És nem nézek vissza, csak ha majd jó messze leszek, mert akkor már hátra tudom fordítani a fejem!
És ő nem fogja majd fel, talán sohasem. De én már akkor messze járok!
De most még nem vagyok a csúcson. Nem türelmetlenkedem. Azt mondják, a gyerek sem 1 perc alatt születik. Hát én sem kapkodok. Kell még egy kis idő…
Igazi IGAZI!
2007 március 20. | Szerző: bronte
Még mielőtt elfelejtem:
Kedves Csibe! Bár Honey-tól kérted, én mégis közbekotyogok, ha nem bánod! A 30-as elvált nő blogjának címe: 30-as elvált nő.
Olvastam a hozzászólásaitokat. És valahogy egy újabb gondolat kezdett el motoszkálni bennem:
VAN OLYAN, HOGY “IGAZI”?
Szerintetek?
Mivel a blogírás valahol egy kicsit egyoldalú dolog, így engedjétek meg, ha most csak mint a saját gondolataimat írjam le a következő sorokat!
Amikor én még kislány voltam… Szólhatna a régi (kissé átköltött) dalszöveg. Én is arra vágytam, mikor az oviban-isiben anyás-apást játszottunk, hogy majd legyen nekem is egy “szép” férjem, és legyenek gyerekeink. “Szép” -nek kellett lennie, hiszen akkoriban még vajmi keveset törődtem a belbeccsel, sokkal inkább fontos volt, hogy a külseje tetszedjen. Hát volt is mindig, aki tetszett. Mindig az aktuális volt az “igazi”. Vele képzeltem el a menyasszonyi ruhás esküvőt, és a gyermekáldást is.
Aztán kezdtem kamaszodni. Középiskolában már nem akartam férjhez menni. Az egyetem alatt pedig nem is értem volna rá.
Na de, hogy mire is akartam kilyukadni?! Szóval mitől lesz valaki IGAZI? Mi tesszük azzá? Mindenre csak az idő ad választ, és lássuk be, néha csak abban a tudatunkban erősíthet meg, hogy biza nem vagyunk tévedhetetlenek.
Sőt!
Az adott pillanatban kimondott szavak számunkra is igazak lehetnek! Amikor azt mondjuk neki (és magunknak is): SZERETLEK! – akkor úgy is érezzük, talán. (Az őszintébbje, persze.) És ki veti a szemünkre, ha az idő múlásával valami megváltozik? Lehet az egy apró dolog, de lehet gyökeres változás is.
Na mármost! Ha velünk, nőkkel így történhetnek a dolgok, akkor lehetséges, hogy a férfiak is hasonló problémákkal-történésekkel néznek szembe? Szerintem lehetséges!
És mit lehet tenni, hogy ne változzon semmi? Miért ne változhatnának a dolgok? Le lehet fagyasztani a szerelmes állapotot, mint egy kiló húst? Nem! Akkor miért csodálkozunk (csodálkozom? hülye vagyok!), hogy megváltozik a férjünk-párunk hozzánk való viszonya (is)? A változás lehet jó dolog is. Lehet egy felfrissülés, de lehet akár egy teljesen új dolog is. És ki tudja garantálni, hogy az “úja” – at csak egy “másvalakitől” kaphatjuk meg? Lehet az a “más” akár a párunk…, vagy akár mi magunk is!
Én most kezdem megismerni magam. Vagy talán inkább új dolgokat fedezek fel magamban. Lehet, hogy csak a kor teszi (mármint a korom), vagy ez a helyzet, amiben vagyok, nem tudom. Nincs egy másik férfi, aki kiváltaná belőlem ezt az állapotot, ezt a gondolkodó-töprengő állapotot. A férjem van csak, és én. Akár a férjem is lehet a “másvalaki”. :-)))))) Lehet, hogy felfedezem egy új oldalát, vagy csak egy dolgot, amit eddig még sosem! És lehet, hogy örülni fogok neki. Lehet, hogy nem. Ki tudja.
Na most jó zavaros voltam, mindenesetre ez a nemtudomhanyadikszemélybeni gondolkodás így sikerült.
Köszönöm a hozzászólásokat!
Faldöntögetés, egyenes adásban
2007 március 19. | Szerző: bronte
Igen, most van egy újabb dolog, amin járhat az agyam. Miért is kezdtem el írni ezt a blogot?
Önkifejezés. Kinyilatkoztatás. Szélbe kiáltott szavak. Düh, csalódás, vágyak. Jókedvemről még valóban nem számoltam be itt, de talán annak is eljön egyszer az ideje.
Nem azért kezdtem el írni, mert segítséget vártam. Ez tény. Kicsit meg is lepődtem azon, hogy van valaki, aki olvassa ezt a blogot. És nagyon meglepődtem, hogy egy pár emberből a segítségnyújtás szándokával érzelmeket váltott ki az általam leírt pár sor. Segíteni akartatok. Köszönöm!
De gondoljátok, amikor egy ember eljut odáig, hogy megél egy ilyen válságot (én annak érzem, a férjem állítása szerint nem), nem tesz valamit (VALAMIT) azért, hogy jobb legyen? Én tettem, próbáltam tenni.
Beleolvastam itt egy pár blogba, és volt, hogy egy-két tini írását sikerült szemrevételezni. Na, talán 16 évesként még elfogadható, hogy valaki azt mondja (írja):
– Miért nem veszi észre, hogy szeretem? Annyira szeretem! Annyira aranyos! Bárcsak észrevenne, és akkor összejöhetnénk! És megcsókolna, és…
Valami ilyesmi is volt benne. Ezzel azt akartam írni, hogy én amikor elkezdetm írni ezt a blogot, már régen túl voltam az agyamban való “lejátszáson”. Ez jó béna megfogalmazás, de valahogy így volt. Már végiggondoltam millió variációt. Mit tennék, ő mit tenne, erre én, erre ő…stb. Itt tarthat az a kedves 16 éves is. Én már 31 vagyok, az a plusz 15 év, amivel hátrányban vagyok, valahol előny. 🙂 Hiszen próbáltam tenni is a cél érdekében.
Kezdjük a legelején:
Nem most kezdődött. Egy pár év kellett, hogy az ő akciói kiváltsák belőlem a reakciókat. Közben fejben folyamatosan mocorogtam, éreztem, hogy “valami van, de nem az igazi”.
Csábos fehérneműket kezdtem hordani, mert tudtam, hogy nagyon szereti pl. a harisnyákat, főleg a combfixeket. Nosza, beszereztem párat! De főleg az ő kérésére vettem fel őket. Hogy miért? Mert mindig is féltem a visszautasítástól! Most gondoljátok el! Milyen hülyén néz az ki, ha valaki szépen felcicomázva (értsd!) odatipeg, és a férje azt mondja, öö, most nincs kedvem. Vagy volt olyan is, hogy belekezdtünk, és egy fél óra múlva azt mondta, most már hagyjuk, neki amúgy sem volt kedve. Én meg égek, mint rongy.
Elkezdtem sminkelni. Ő nem nagyon kedveli a festéket, de én jobban éreztem magam tőle. Hát kenem magam azóta is.
A ruhákkal úgy vagyok, hogy bár rengetegen hordanak szép és csinos ruhákat, amik rajtuk nem állnak sehogy, vagy nem jól, én inkább megkímélem ettől az emberiséget. Anya azt szokta mondani, hogy nem is vagyok kövér, meg vegyek csak fel ilyen-olyan ruhát, annyian hordják, kövérebbek is. Hát csak hordják! Meg is nézik őket. Nem az átlagosakat, vagy az egyszerű-csinosakat, nem. Őket nézik meg. Engem is megnéznének, és ezt nem akarom. Azért megpróbálok csinosan öltözködni, a magam módján.
A fogyókúra, mint olyan nem megy nekem, a szívem miatt. Lassan majd elfogyok (vagy le :-))) ), de sajna nem tornával.
Szóval, kedves Hycomat, az antiszociális kismalac titulust köszi szépen, mert szeretenék kismalac lenni néha… Neki olyan egyszerű. :-))))))))))
Mikor mondtam neki, hogy szeretem? Hát… van 2 napja. Amikor belül megmozdul valami, akkor én elmondom neki, jót és rosszat is. Lehet, ha csak a szépet-jót mondanám, akkor nem tartanék itt. Nem mondom neki, ha elmegy itthonról, vagy ha én megyek. Csak ha belül van, akkor. Megkérdezem tőle, na mi volt benn? És ő legtöbbször el is mondja. Ismerem a kollégáit, a munkahelyét, szóval tudom is, nagy vonalakban persze, hogy miről is van szó. Ő viszont. Ezzel el is vagyunk. De olyasmiről, hogy mit érzek, no ilyesmiről nem beszélek. Hogy miért? Mert erre programozott a viselkedésével, és a beszólásaival. Elkezdem mondani, hogy valami bajom van (a lelkemben, na ja), hogy mi esik szarul, vagy mi esik jól… Erre az ő arca már olyan, mintha egy álarc lenne rajta, nem a jókedvű fajtából. És hallgat. Vagy csak annyit mond: oké. Erre én: mi oké. Ő: minden.
Na erre varrjak gombot. Nem egyszer, nem tízszer próbáltam beszélni vele belső dolgokról, nem csak az enyémekről, szó sincs róla! Mondtam neki, akkor mondja meg, neki mi a szar, vagy mit szeretne-hogyan, stb. Azt mondta, ne nyavajogjak tovább. Kösz.
Szóval a falak ledöntése most egy kicsit talonban van. Már egy pár éve megfogalmaztam azt neki, és magamnak is, hogy én arra várok, hogy kiszeressek belőle. És akkor lépek.
Erre azt mondta: OKÉ!
Hihetetlen!!!
2007 március 17. | Szerző: bronte
Rángatózik valami a hasam táján… Biztos az ideg… Vagy meglepődött a hasizmom, mint a szemöldököm, hirtelen összerándult: hohó, van valaki, akit érdekel az én nyavalygásom?!
Úgy tűnik, vannak egy páran. Talán sorstársak, talán csak extra adag empátiával áldotta meg őket a sors… (gy :-))) ). És persze, mindenkinek köszönöm a hozzászólást, és érzem bennetek a segítő szándokot.
Lássuk, miket javasoltatok:
X-mas javaslata szerint tornáznom kellene, flörtölnöm, akár megcsalnom a férjemet. A torna szimpatikus számomra, klassz dolog lehet, már ha az ember szíve engedi, az enyém sajna, egy kissé gyári hibás. Az egyetlen sport, amit űzhetek az a csendes séta. Régebben voltak kínos pillanatok, mikor szex közben lettem rosszul (mindig a legrosszabbkor, persze). Flörtölni jó, és kellemes dolog, ha a másik fél nem érti félre. Nem gondolja azt, hogy én azonnal szexet akarok. Mondhatjátok, hogy akarhatnék! Persze! De nem tudom. Nem tudok mást magamon elképzelni sem, defektes vagyok tán.
A kedves Georgia azt írta, azért biztos jó érzés lenne, ha érezném, hogy kellek egy férfinak. Ez így van. Ki ne szeretné érezni, hogy szép, vonzó? Nekem is jólesik, persze. Az, hogy én undorítónak találom magam, nem jelenti azt, hogy mindenki más is így gondolja. Vannak és voltak is férfiak körülöttem, akik szerettek volna tőlem valamit, ki többet – ki kevesebbet. De mit tegyen egy olyan nő (jelen esetben én), akinek a lelke foglalt? Nem csak a szívem… Nem. Belül van valami kis gépezet, amit időnként etetni kell, és néha morzsákkal is elvegetál, szegény kis éhező állatka. :-))) Ő az agyam, a vérem és a húsom. A kis állatka. Már beléje ivódott az a valaki, aki eteti (néha éhezteti), és hogyan szabadulhatna meg az állatka saját magától: az agyától, a vérétől és a húsától? Gyógyulás? Az idő talán a gyógyír az állatkának. Addig vegetál.
Persze, a fentebbi sorok után simán be lehetne zárni a zárt osztályra…
Lépni kell! – adtátok ki a parancsot. Sokszor én is könnyen adtam tanácsot a hozzám közel állóknak. Volt, aki megfogadta a tanácsomat. Volt, aki nem, és én ilyenkor legszívesebben a falba vertem volna a fejem, hogy minek idegesítettem magam vele. Mégis megtetem, mert vannak olyan dolgok az életben, amik megbirizgálják az embert, hogy segíteni!, változtatni!! KELL!!! De higgyétek el, nekünk – nőknek okoz csak ez ilyen problémát! Egy férfi azt mondaná ( a férjem is, persze), minden oké, na jó, nem minden, de majdnem. És? Mi van?
Egy nő (pl. én) pedig a lelkét harapdálja és a szája szélét.
31 éves leszek. Mondhatni, fiatal vagyok. 8 éve vagyunk együtt a férjemmel. Szerintetek 8 évet ki lehet törölni? Szerintem egyetlen pillanatot sem lehet – szabad, mert minden perc egy újabb dolog volt, ami által lettem én ez -és lett ő az, aki. Lehetett volna jobb, és talán rosszabb is. Másabb. De ez lett.
Most le vagyok szedálva, lehet, bár nem vettem be semmit, meg kávéztam, úgyhogy nem tudom mire vélni a nyugodtságomat. :-)))))) A magammal kell foglalkozni, mert az a tuti, ami nekem tuti – projectben egyetlen aprócska hiba van: én már nem csk ÉN vagyok. A férjem is bennem van, a lelkemben.
Ide a cimkét! A bolondat, persze!
Mondhatjátok, akkor ne sírjak! Most nem is sírok, most nyugodt vagyok. Nézem a monitort, a leírt szavakat, és azon gondolkodom, mi lesz 10 év múlva? És most mi van?
Végkövetkeztetés? – hiányzik…
2007 március 17. | Szerző: bronte
Sajnos, volt már, hogy a megbántottság olyan dolgokat mondatott velem, amiket egyébként sosem mondtam volna, vagy ha egy barátnőm mondta volna a párjának, akkor lecseszem, hogy milyen barom állat. Pl. :
– Semmi baj, nem nyúlsz hozzám sem, oké. Biztos impotens vagy!
Éltetek már ilyen hülyét??? Hogy mondhattam ilyen hülyeséget??? Igazából erről még nem beszéltem senkivel sem. A barátnőim nem is sejtik, hogy e téren nálunk “gondok” vannak, a férfiakkal, kollégákkal meg végképp nem tudnék ilyesmiről beszélni. Nem kifejezetten a “szégyellem magam” miatt, inkább úgy érzem, ehhez senkinek semmi köze, meg úgy nagy általánosságban az életemhez – életünkhöz sem. Kérdezhetitek, akkor itt miért teregetem ki a szennyest? Jó kérdés!
Nem tudom. Ráadásul úgy látom, vannak hasonló problémákkal küzdő nőtársaim is. Ezekből lehetne okos végkövetkeztetéseket levonni, de én úgy érzem, felesleges.
Felesleges lenne általánosítani a férfi-nemet egy férfival – a férjemmel. Vagy azt mondani, más férje is olyanokat csinál, mint az enyém, akkor minden férfi olyan?! Szerintem nem. Szerintem igenis vannak olyan férfiak, akik figyelmesek, kedvesek, szeretik a párjukat megérinteni, vagy csak beleszagolni a nyakába, és nem csak olyankor piszkálni, amikor már a legnagyobb álmában van az ember azzal, hogy: akkor mi lesz? nem szopsz le?
Persze, vannak ilyen férfiak. És ha belegondolok, azért a legtöbb férfi a kapcsolat elején (legalább) próbál “nyújtani” valamit. Ők is érzik, hogy “adniuk kell”. Többet kell tenniük, mint egy átlagos napon-órában. Ilyenkor udvarolnak. Vagy amikor már összejött a páros, akkor egy ideig még minden oké, mert a rózsaszín felhő kibírja a hülyeségeket, az igénytelenségeket, vagy azt, hogy néha olyan-amilyen.
És persze ne felejtsem el a másik oldalt, a nőket sem. Én is nő vagyok. Mostanában rosszabb külső adottságokkal, mint mondjuk 10 éve, de sokkal nagyobb női öntudattal, mint valaha. Mert érek, mint a szőlő. Ezt természetesnek fogom fel, hiszen mondjatok egy olyan dolgot, ami amint létrejön, azonnal tökéletes! Ha van, akkor a kivétel erősíti a szabályt.
Csak sajnos az érési folyamat azt is hozza magával, hogy tudok gondolkozni. És el merem mondani a véleményemet. Esküszöm, semmi bajom sem lenne, ha 10 éve megállt volna a világ a fejemben! Butaságnak tűnik ez a kívánság, lehet. De tudjátok, akkor még fel sem merült volna bennem az, hogy ne elégedjek meg azzal, ami van. Most meg már mohó vagyok. Arra vágyom, hogy a férjem olyan legyen velem, legalább 10-ed részben, mint mikor összejöttünk. Nagyon szerelmes volt belém. A tenyerén hordozott. Nem ajándékok, vagy ilyesmi, bár volt 1-2 olyan is. Inkább az a nézés, ahogyan rámnézett!!! A szemén láttam, hogy szeret. És most? A szeme most is gyönyörű, de azon kivűl, hogy büszke magára, amiért fel tud izgatni, más nincs a szemében. Büszke, hogy tud valamit. De ő valahogy kivűl marad az egészen. És egy idő után én is. :-((((
Pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy lenne megoldás. Tanulság persze, akad. Az mindig van. Pl. :
A férfi elégedett, mert nem vágyik sokra, megelégszik azzal, ami van. És csodálkozik a nőn, amiért visít valamiért. “Mi baja van? ” – gondolja, és elfordul, alszik tovább. És csak egy kicsit dühös, amiért 10 percig nem hagyták aludni.
Vetkőzés – felsőfokon
2007 március 16. | Szerző: bronte
Egyébként üres óráimban gyakran gondolkozom azon, hogy lehet, nekem vannak túlzott elvárásaim a férjemmel kapcsolatban. Hiszen voltaképpen nem kéne folyton elégedetlenkednem. Azt mondja, ha elhagynám, rájönnék, milyen fasza is volt vele. Mert nem cigizik, nem iszik, nem bulizik, és nem ver (21. század, na ja).
Miért kell nekem az, hogy néha romantikus legyen? Miért kell az, hogy azt érezzem, kellek neki? Hogy fontos vagyok? Hogy nélkülem nem lenne…olyan jó. Bár ez hülyeség, hiszen velem nem jó. Hiszen nem boldog.
Normális az, hogy vágyom arra, hogy megdícsérjen, ha szépen kitakarítok? Ovis vagyok? Vagy, ha összejön a havi egyszeri együttlégy, akkor szívesen venném, ha nem egy egyértelmű mozdulattal intene az altája felé, hanem először meghozná a kedvem ahhoz, hogy… csak úgy leírom, ha nem bánjátok: bekapjam. Azt mondja, mitől lenne kedve szexelni, ha húzom a számat, hogy nem kéne egyből a közepibe csapni. De most már úgy vagyok, hogy inkább így, mint sehogy. Mert nekem hiányzik – ő. Nem a szex kifejezetten, bár az is jó, hanem az összebújás, az illata, a mindene. De az, hogy ha végez, egyből feláll, és megy a fürdőszobába mosakodni… az szarul esik. Mondtam is neki a legutóbbi kiborulásomkor, szenteste otthon is aludtam, hátha kapcsol. De persze nem. Bár e téren próbálkozott, mármint nem állt fel egyből az ágyból, meg ilyenek. Úgy érzem néha, engem nem lehet megkívánni, mert olyan undorító vagyok, így voltaképpen meg is értem, ha nem akar velem lenni. És tudom, most sokan a szívetekhez kaptok, vagy csak felsikítotok, hogy Úristen! A csajnak elvette az önbizalmát a férje! … Én vettem el saját magamtól. Azzal, hogy meghíztam. És azzal, hogy ilyen vagyok – amilyen.
Le kéne fogynom. Sosem fogyókúráztam. Ezután sem fogok. Csak majd valahogy lemennek a kilók. Mióta együtt vagyunk én 12 kg-ot, ő pedig vagy 20-at hízott. De nekem így is tetszik. Azt meg nem hányhatom a szemére, ha neki én nem. Bár mindig azt mondja, hülye vagyok, hogy kövérnek nézem magam, de van szemem, meg önkritikám. Ő meg férfi, és nincs benne olyan vágy, hogy maximálisan jól érezze magát, inkább szavaz a kényelmes ruhákra.
Hol is tartottam? A fentebbi írás azért már egy vetkőzés – lelki értelemben, nem?
És köszönöm a hozzászólásokat! Köszönöm!
Mindenki tök kedves!
2007 március 16. | Szerző: bronte
Nem tudtam, hogy itt így megy, hogy javaslatokat tesznek az emberek, hogy mit kéne csinálni, de nem bánom! Örülök neki.
Ami a megcsalást illeti, számomra kivitelezhetetlen. Ugyanis nem bírom elképzelni, hogy más hozzám ér. Nem tudom azt elképzelni, hogy az egyik pillanatban azt mondom a férjemnek, hogy na hello, megyek tesco, elmegyek a szeretőmhöz, szexelek vele, hazamegyek, és kirakom a kiló krumplit, meg húst, és megjegyzem, hogy ez+az nem volt. És közben érzem magamon a másik nyálát, ezét-azát. Na ez nekem nem menne. Aki akarja, csinálja, aztán számoljon el saját magával. És ne csodálkozzon, ha esetleg ugyanazt kapja vissza a sorstól, nem feltétlen a párjától, mert máshol is lehet szívni, nem csak a szerelemben. :-))))
A párkapcsolati könyv szimpatikus lenne, csak ahogy említettétek, úgy lenne frankó, ha a férjem is elolvasná. Na erre ő biztos beintene. Ugyanis szerinte “nincsen semmi baj”. Na? Mondtam már neki, hogy el kellene menni párterápiára, de ő elzárkózik, teljesen. Kérdeztem tőle, hogy boldog velem? Azt mondja, nem. Hát akkor? -mondom. – Húzzunk a párterapeutához!
Mire ő: -Miért lennék boldog? Csak a bolondok boldogok, meg azok akarnak boldogok lenni.
Erre csak néztem könnyes szemmel, taknyosan a sok sírástól. Mert ha vitatkozunk, mindig ordítok meg sírok. Mit mondhattam erre?!:
– Én bolond vagyok. És szeretnék boldog lenni. Elégedett szeretnék lenni.
Nem mondott semmit.
Azt olvastam valamelyik blogban, hogy ha valakinek az életének egy része helyrejön, akkor a másik része “látványosan széthullik”. És ez rohadtul így van.
Őrület!!!
2007 március 14. | Szerző: bronte
Nahát! Én nem gondoltam volna, hogy valaki is elolvassa az írományomat! Erre tessék! Mondjátok azt, hogy be vagytok állva a keresőszavakra: férj, feleség, szerelem, szakítás… stb.
Szóval a legutóbbi faszkalapsága a következő:
Az, hogy nem szexelünk olyan gyakorisággal, mint hajdanán, az teljesen természetes, elvégre már együtt vagyunk egy pár éve. Akkoriban még naponta 3-szor, később hetente 3-szor, mostanában pedig néha összejön a havonta 3 alkalom is, és akkor szeinte fogjam be a számat. Mivel ő úgy gondolja, hogy ha jókislány vagyok, akkor van szex, ha meg hülye, akkor meg nincs. De, hogy ezt így kitalálta, az nagyon okos! Hoho! Volt, hogy az utóbbi időben fel sem tűnt, hogy nem szexelünk, már megszoktam. És akkor ő fontos hangon mondta egy epizód után (kb. olyasmi lehetett, hogy a papírzsebkendő mellément a szemetesnek, vagy valami ilyesmi), hogy na látod, EZÉRT nem szexelünk!
Mi van?????????????? És folytatta, hogy majd akkor most már észre veszem, hogy mi van abból, hogy yes or not.
Hát faszkalap!!!!!!!!!! Mondtam is neki: Nőj már fel te is! Én is kezdek! Eddig lehet, hogy ezt meg lehetett velem csinálni, de mától (miért pont mától??) nem engedem! Így soha többet nem fogok feléd közeledni “úgy”! Mondtam neki én. Meg azt is, hogy a gyerekeket lehet jutalmazni vagy büntetni csokival vagy vidámparkkal, engem a szexszel nem! És mit képzel magáról? Úgy állítja be, mintha én szexmániás lennék, csak mert gyakrabban kívánom meg, mint havonta. Jó, elismerem, nem vagyok egy Cindy Crawford, de régen sem voltam az! És akkor azért ő is más volt!
Mit lehetett volna erre mondani?
Ő úgy csinált, mintha misemtörténtvolna…, én meg csak vagyok. Nem mászok rá, nem teszem ki magam annak a megaláztatásnak, hogy lekotorjon magáról. Kifogások: tele van, éhes, szarnia kell, pisilnie, fáradt, álmos, stb. Mint egy ovis. Én hiába próbálok meg dolgokat: semmi.
Miért nem válok el?
Mert hülye vagyok. És néha szeretem.
Hello Lányok!
2007 június 25. | Szerző: bronte
Érdekes, hogy épp most írtatok hozzászólást, amikor történés van! :-)))))) Mintha éreztétek volna!
Szombaton otthon aludtam anyánál. Kérdezte tőlem: Na, megyünk? Mire én mondtam neki, hogy nem. Mert éreztem belül, hogy most van az utolsó csepp, de valahogy indulat nélkül, mint mikor a paíron leírod, hogy 2+2=4, és látod, hogy nahát, az eredmény valóban 4?! És igen!
Nem szólt rá semmit, csak ült, nézett valahová a messzeségbe. Én sem néztem rá, én is elbambultam, gondolkoztam, mit mondhatnék, de rájöttem, olyan, mintha mindig csak a saját hangomat hallanám, és inkább nem szóltam. Aztán, csak hogy ne legyen magyarázat nélkül, elmondtam neki, hogy véleményem szerint nem becsül, nem tisztel, lenéz, és nem szeret. Erre sem szólt semmit. Aztán elment, úgy, hogy nem is köszönt.
Borzalmas éjszaka következett. Számomra az volt. Ahogy elment, rá 10 percre már hívtam, mert ott felejtett valamit, ami mára kellett volna neki, de már ki volt kapcsolva. Ahogyan még másnap reggel is. Sokat gondolkoztam, mi lenne jó. Mi lenne a helyes? De éreztem, hogy én……. Hülye vagyok. Talán tényleg azt érdemlem, amit kapok. Hallottatok már az egyensúlyi helyzetről? Kémia :-)))))). Ha a rendszert éri egy hatás, akkor arra fog törekedni, hogy visszaállítsa az egyensúlyt, és ezért egy ellenhatást hoz létre. Pl. koncentrációváltozás. De hagyjuk a kémiát! Én sokat beszéltem – ő egyre többet hallgatott. Én folyton akartam valamit (több figyelmet, más figyelmet, stb) – ő el sem mondta, van – e kívánsága. Talán nem is a hatás-ellenhatás a lényeg! Hanem a “rendszer”. Ő meg én.
Így fogtam magam, és tegnap reggel hazajöttem. Holott -mondanom sem kell- azt mondtam neki, erre ne is számítson, még hívni sem fogom! (ehhez képest….)
Most nem is beszéltem (túl) sokat. Kérdezte, miből gondolom, hogy ő nem tart semmire? Mondtam neki, hogy a viselkedéséből szűrtem le. Bólintott. Mit mondhatott volna erre?! Hiszen én így látom, ő meg másképp.
Azt mondta, szeret. Nem néz le. És hülye vagyok.
Nem érzem, hogy megkönnyebbültem volna, vagy legalábbis nincs aláírva a levelem, hogy úgy mondjam. De jobban érzem magam vele, mint nélküle. Olyan kicsi kis fogaskerék vagyok én az életben! Hát most miért ne érezhetné az én lelkem jobban magát – vele?
Mondhatnátok, hogy lehet, hogy valahol rám vár valaki, aki tisztel, szeret, és elhalmoz a figyelmével! De az a nagy harci helyzet, hogy engem nem érdekel az a valaki más. Engem a férjem érdekel.
Mindenesetre jó volt látni, ahogyan kisimulnak a ráncok a homlokán, de csak hogy a szeme mellett összesűrűsödjenek a mosolygástól.
Köszönöm figyelmeteket!
Oldal ajánlása emailben
X