Faldöntögetés, egyenes adásban

2007 március 19. | Szerző: bronte |

 Igen, most van egy újabb dolog, amin járhat az agyam. Miért is kezdtem el írni ezt a blogot?

Önkifejezés. Kinyilatkoztatás. Szélbe kiáltott szavak. Düh, csalódás, vágyak. Jókedvemről még valóban nem számoltam be itt, de talán annak is eljön egyszer az ideje.

Nem azért kezdtem el írni, mert segítséget vártam. Ez tény. Kicsit meg is lepődtem azon, hogy van valaki, aki olvassa ezt a blogot. És nagyon meglepődtem, hogy egy pár emberből a segítségnyújtás szándokával érzelmeket váltott ki az általam leírt pár sor. Segíteni akartatok. Köszönöm!

De gondoljátok, amikor egy ember eljut odáig, hogy megél egy ilyen válságot (én annak érzem, a férjem állítása szerint nem), nem tesz valamit (VALAMIT) azért, hogy jobb legyen? Én tettem, próbáltam tenni.

Beleolvastam itt egy pár blogba, és volt, hogy egy-két tini írását sikerült szemrevételezni. Na, talán 16 évesként még elfogadható, hogy valaki azt mondja (írja):

– Miért nem veszi észre, hogy szeretem? Annyira szeretem! Annyira aranyos! Bárcsak észrevenne, és akkor összejöhetnénk! És megcsókolna, és…

Valami ilyesmi is volt benne. Ezzel azt akartam írni, hogy én amikor elkezdetm írni ezt a blogot, már régen túl voltam az agyamban való “lejátszáson”. Ez jó béna megfogalmazás, de valahogy így volt. Már végiggondoltam millió variációt. Mit tennék, ő mit tenne, erre én, erre ő…stb. Itt tarthat az a kedves 16 éves is. Én már 31 vagyok, az a plusz 15 év, amivel hátrányban vagyok, valahol előny. 🙂 Hiszen próbáltam tenni is a cél érdekében.

Kezdjük a legelején:

Nem most kezdődött. Egy pár év kellett, hogy az ő akciói kiváltsák belőlem a reakciókat. Közben fejben folyamatosan mocorogtam, éreztem, hogy “valami van, de nem az igazi”.

Csábos fehérneműket kezdtem hordani, mert tudtam, hogy nagyon szereti pl. a harisnyákat, főleg a combfixeket. Nosza, beszereztem párat! De főleg az ő kérésére vettem fel őket. Hogy miért? Mert mindig is féltem a visszautasítástól! Most gondoljátok el! Milyen hülyén néz az ki, ha valaki szépen felcicomázva (értsd!) odatipeg, és a férje azt mondja, öö, most nincs kedvem. Vagy volt olyan is, hogy belekezdtünk, és egy fél óra múlva azt mondta, most már hagyjuk, neki amúgy sem volt kedve. Én meg égek, mint rongy.

Elkezdtem sminkelni. Ő nem nagyon kedveli a festéket, de én jobban éreztem magam tőle. Hát kenem magam azóta is.

A ruhákkal úgy vagyok, hogy bár rengetegen hordanak szép és csinos ruhákat, amik rajtuk nem állnak sehogy, vagy nem jól, én inkább megkímélem ettől az emberiséget. Anya azt szokta mondani, hogy nem is vagyok kövér, meg vegyek csak fel ilyen-olyan ruhát, annyian hordják, kövérebbek is. Hát csak hordják! Meg is nézik őket. Nem az átlagosakat, vagy az egyszerű-csinosakat, nem. Őket nézik meg. Engem is megnéznének, és ezt nem akarom. Azért megpróbálok csinosan öltözködni, a magam módján.

A fogyókúra, mint olyan nem megy nekem, a szívem miatt. Lassan majd elfogyok (vagy le :-))) ), de sajna nem tornával.

Szóval, kedves Hycomat, az antiszociális kismalac titulust köszi szépen, mert szeretenék kismalac lenni néha… Neki olyan egyszerű. :-))))))))))

Mikor mondtam neki, hogy szeretem? Hát… van 2 napja. Amikor belül megmozdul valami, akkor én elmondom neki, jót és rosszat is. Lehet, ha csak a szépet-jót mondanám, akkor nem tartanék itt. Nem mondom neki, ha elmegy itthonról, vagy ha én megyek. Csak ha belül van, akkor. Megkérdezem tőle, na mi volt benn? És ő legtöbbször el is mondja. Ismerem a kollégáit, a munkahelyét, szóval tudom is, nagy vonalakban persze, hogy miről is van szó. Ő viszont. Ezzel el is vagyunk. De olyasmiről, hogy mit érzek, no ilyesmiről nem beszélek. Hogy miért? Mert erre programozott a viselkedésével, és a beszólásaival. Elkezdem mondani, hogy valami bajom van (a lelkemben, na ja), hogy mi esik szarul, vagy mi esik jól… Erre az ő arca már olyan, mintha egy álarc lenne rajta, nem a jókedvű fajtából. És hallgat. Vagy csak annyit mond: oké. Erre én: mi oké. Ő: minden.

Na erre varrjak gombot. Nem egyszer, nem tízszer próbáltam beszélni vele belső dolgokról, nem csak az enyémekről, szó sincs róla! Mondtam neki, akkor mondja meg, neki mi a szar, vagy mit szeretne-hogyan, stb. Azt mondta, ne nyavajogjak tovább. Kösz.

Szóval a falak ledöntése most egy kicsit talonban van. Már egy pár éve megfogalmaztam azt neki, és magamnak is, hogy én arra várok, hogy kiszeressek belőle. És akkor lépek.

Erre azt mondta: OKÉ!